Néhány éve, egyik nyílt napunkon különleges vendég látogatott meg minket Révfalu Vízmű telepünkön. Szűcs István, aki itt, a vízmű szolgálati lakásában született és töltötte gyermekkorát.
Annak idején az volt a szokás, hogy szolgálati lakásokat építettek a vízműves telephelyek köré. Így, ha kellett a „mérnök úr” bármikor rá tudott nézni az ügyeletes gépészekre. Így volt ez Révfaluban, Szőgyén és a Gyepszél úti központi telepünkön is. Vendégünk közel ötven év után tért vissza gyermekkora helyszínére. A nyílt napon sorra jöttek elő az idős férfi emlékei.
A negyvenes évek elején még hat hold sárgabarackos vette körül a gépházat, akkor nagy hagyománya volt Révfaluban a sárgabarack termesztésnek. Az Újfalusi országút mellett szilvafák szegélyezték a birtokot, vagyis a vízmű-kutak körbekerített területét. A töltés mellett makadám út vezetett Győrújfalú felé. Lovaskocsik jártak rajta, óránként talán egy-egy teherautó, személyautó alig. A töltés melletti országút ma a 1402. sz. főútvonal, a szigetközi települések lakói itt jutnak el a megyeszékhelyre. Az országút mellett álló gépház épület a húszas években épült. A pincében kaptak helyet a szivattyúk, fent pedig Szűcs mérnök úr lakott családjával. Az épület töltés felőli homlokzatán „Győr Szabad Királyi Város Vízműve” felirat volt olvasható.
Édesapám, Szűcs József volt a vízmű főgépésze, beosztottjai Limpár Gyögy és Ladocsi Gyula révfalui, Ferenczi József ménfőcsanaki, és Szűcs Gyula abdai lakosok voltak. Szüleimmel odafenn a szolgálati lakásban, a gépház első emeletén laktunk. Úgy voltunk, mint a hajósok: akkor aludtunk nyugodtan, ha odalent megnyugtatóan duruzsolt a szivattyú. Ha hirtelen csend lett, felriadtunk. Egyébként ez máig megvan, felriadok, a hirtelen csendre. Ilyenkor apukám lement elindította a diesel szivattyút, amit áramszünetek idejére szereltek be. Ennek erős, dübörgő hangja volt. Érdekes volt most ötven év után odalent a gépházban újra látni a diesel szivattyút. Az akkor hatalmas gép ma egész aprónak tűnik. Egyébként itt szerettem meg a gépeket, így a Tulipános Iskola után a Gépipari Technikumba kerültem, majd a Vagongyárban kezdtem dolgozni, innét is mentem nyugdíjba 1999-ben.
Emlékeszem a lenti gépházban, a lépcső mellett volt a Duna-parti kutakhoz vezető alagút ajtaja. Az ajtó még ma is megvan. Annak idején ide bujtattuk a lányokat és az asszonyokat az orosz katonák elől. Állítólag az első orosz katonák lőni kezdték a gépházat, valószínű, akkor is a nagyhangú diesel szivattyú működött. A zaj miatt ellenséget gyanítottak. A gépészek hamar leállították a szivattyút, rövidesen az ostrom is abbamaradt. Szerencsére a vízműtelep nem szenvedett háborús károkat, messze volt a bombázás célterületétől. A hatvanas évekig laktunk itt, öröm volt újra látni gyermekkorom helyszínét
A hátsó ablakról pedig egy kedves történet jutott eszembe. Testvérem időnként megkérte a vízmű gépészeit, hogy éjszakára „felejtsék ott” a hátsó ablaknál a hosszú létrát. Ezen aztán testvérem esténként le tudott mászni, udvarolni. Egy újvárosi lánynak csapta a szelet, amit a szüleim nem néztek jó szemmel. Volt olyan is, hogy a befagyott Mosoni-Dunán korcsolyázva jutott el Újvárosig. A sok viszontagság ellenére, vagy talán éppen ezért, mégis házasság lett az udvarlásból. Ebből a házasságból született unokaöcsém, aki később az ÉDUVIZIG Rábai Szakaszmérnökségének helyettes vezetője lett – fejezte be Szűcs István a visszaemlékezést.
.
